Vörösmarty Mihály Honszeretet Szeresd hazádat és ne mondd: A néma szeretet Szűz mint a lélek, melynek a Nyelv még nem véthetett. Tégy érte mindent: éltedet, Ha kell, csekélybe vedd; De a hazát könnyelmüen Kockára ki ne tedd. S nem csak dicsőké a haza; A munkás pór, szegény, Bár észrevétlen, dolgozik A hon deruletén. Tűrj érte mindent ami bánt, Kínt, szégyent és halált; De el ne szenvedd, el ne tűrd Véred gyalázatát. S ne csak veszélyben légy serény, A béke vészesebb, S melyet vág álmos népeken, Gyógyíthatlanb a seb. Gondold meg, mennyit érsz: eszed, Szived, pénzed, karod, S fukar légy, alkván a honért, Ha azt feláldozod. S midőn a legtöbb emberek Csüggednek várni jót Családjok --, társaik -- s magokért, Ha sorsok csalfa volt; Midőn nem méltatott erény És bűn, mely célt nem ér, Kifárad újra küzdeni A vágyott javakért; Midőn a legbuzgóbb anya Remény -- s munkátalan, S a veszni indult gyermekért Csak sóhajtása van; Te még, oh honfi, ébren állj, Remélni, tenni hő, Míg a honból, kin lelked függ, Van egy darabka kő. S midőn setét lesz a világ És minden tűz kiég, A honfiszívben fennmarad Egy élő szikra még. S hol honfi húnyt, e szikra ég Fenn a sírhalmokon, Bal századoknak éjin át E lángban él a hon. S kihűlt hamvából a dicső Göröghon újra kél, Felhozza régi hőseit E szikra fényinél. E szikra a hon napja lesz, S hol fénye hon ragyog, Az élet a hon kebelén Ujúlva feldobog. És újra felvirúl a föld, Amerre a szem néz, És minden, aki rajta él, Munkára tettre kész. S a nemzet isten képe lesz, Nemes, nagy és dicső, Hatalma, üdve és neve Az éggel mérkező. Oh honfi, őrizd e tüzet S ne félj, ha vész borúl: E szikra fényt ad és hevet S ég olthatatlanúl.