Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz
1918 őszén
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell, Idők lavináját ernyedt karok Ha többé fel nem tartják! De mi símuljunk össze, magyarok! Kiáltó szó ha nem lehettünk már: Egy titkos társaság legyünk! Kivándorolni, elbujdosni? Nem! Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad Szívünkben egy marék izzó parázs -- Égő világoknál ezerszer izzóbb És izzóbb nála nem lesz semmi más. Egymás szíve-falán, végzetünk éjén Egy néma jelszót kikopogtatunk, Mint jeladást a Katakombák mélyén: Magyarok maradunk!
Idők mélyén vajúdhat sok halál, Sok minden meglehet, De oly koporsót nem gyárt asztalos, Mely minket eltemet. Magyar bárdok ajkán csak újra hajt Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk, S romolhatatlan erőnk árja zeng: Örök az élet bennünk!
Virrasztottunk mi tetszhalottat már! A lefojtott szó erősebb a jajnál, Nyilt szónál több az allegória S a vértezett szív a vértezett karnál. A lefeszített rúgó izmai Nem engednek, de erőt gyűjtnek lassan, Nagyobb erőt szűl nagyobb elnyomás, Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már, Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új, Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk. Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj. Nem tagadom: jöhet még zord idő, Sok mindent nem lehet majd merni, Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz, Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
1918. október
|