Reményik Sándor A legrögösebb út
Imre Sándornak, volt tanítómnak, magános magyar út vándorának - hálás szeretettel Emlékszem, épp tizenhat éve már, Hogy átléptem a nagy Élet-kapun. Áldással, békességgel elbocsátott A kolozsvári os collegium. Emlékszem: épp tizenhat éve már. Künn a kertben zsongott az alkonyat S a levegoben reszketett a nyár, Hogy utolszor a katedrára léptél: Vizsgák után - búcsúztató tanár. Megilletodtünk, mert megilletodtél. Azután szépen, egyszerun - beszéltél, Halálos-komolyan: Az életnek, s a magyar életnek, haj! Két kárhozatos, örök útja van. Az egyik lejton iramlik alá, S halál-futását mi sem köti meg. A másik mindíg kötve tartaná Egyenes úton is a kereket. Így szóltál akkor. És minden igédnek Summája volt e végso tanítás: "Aki ezt megérti, az nem lehet Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."
Én Istenem, hol van már az a nyár, És az az alkonyat, Romok, sírok és lavinák alatt?! De én romok és lavinák alól Idáig hallom akkori szavad. Mi minden jött azóta! Eloször jött a megkötött kerék. Azután hajrá, jött a rohanás! És sírba hullott millió derék... Aztán: megint a megkötött kerék. Az elátkozott, társtalan magyar Legtöbb sebet mégis egymáson ejtett. És nem tanult - és nem felejtett.
A tied volt a legrögösebb út. Mert rajtad nem fogott a magyar átok, Mert életedbe vitted tanításod: Azért hajszoltak, azért martak vérig A Hübele Balázsok s Pató Pálok, Te a kereket akkor kötötted meg, Amikor kötni kellett, S mikor lehetett: hagytad szabadjára. Így no az ember belül óriást, - Így veszt el rangot, címet, befolyást, - És így marad magára...
Magára? - Nem, magadra nem maradsz. E keserves, magános magyar út, E legrögösebb út Kálváriákon kanyarodik át. De ott állanak egy-egy állomásán A Martinuzzik, Széchenyik, Tiszák. Kiket a vak párt-düh nem állhatott, S való mivoltukban csak az ido, És a különbek lelke láthatott.
Használni a nemzetnek - bármi áron, Munkát keresni és kötelességet, S a lényeget, - túl minden változáson. Ez az az út, A legrögösebb út. Te erre léptél, már azon a nyáron! Hol van már az a nyár És az az alkonyat Romok, sírok és lavinák alatt?! De én romok és lavinák alól Idáig hallom akkori szavad.
Budapest, 1924. május
|